Dr. Janka Ferenc előadása: "Vakok a Bibliában"

Péntek esti előadónk:
Dr. Janka Ferenc görög katolikus parókus, főiskolai docens
előadásának címe: "Jézus Krisztus, Dávid fia, könyörülj rajtam!"

Rettenetesen érdekes előadáson vehettünk részt. A Bibliában megjelenő vakok (vakság - látás - nem látás - lelki vakság) és Jézus történetei mellett a képzőművészet számos alkotása színesítette az elhangzottakat. Volt szó irodalomról is, elhangzottak versek, idézetek.

A beszélgetés 2. felében pedig a fiúk sok-sok kérdésére kaphattunk választ.

Pilinszky János

Pupilla

A távcsőben lovasroham.
Porzók, bibék a nagyitó alatt,
De a szememben sárga arc
és zuhanás a fölpolcozott ágyon,
mivel embernek lenni annyi, mint
poklokra csavart pupillával nézni.

 Raffaello: Krisztus színeváltozása (1519-'20)

BOHUMIL HRABAL:
A GYÉMÁNTSZEMŰ
 

Az utas éppen feltette a lábát a kocsi lépcsőjére, amikor valaki megfogta a vállát. Megfordult; a peronon egy idősebb férfi állt. - Uram, Prágába utazik? - kérdezte. - Prágába - felelte az utas. - Akkor megkérném, vigye magával Vendulkát, a kislányomat. A prágai állomáson már várni fogják - mondta az apa, s egy körülbelül tizenhat éves kislány kezét nyomta az utas kezébe.

És a forgalmista már fütyült is, a kalauznő felsegítette a kislányt a kocsi nyitott előterébe, aztán jelt adott, hogy a szerelvény indulásra készen áll. A forgalmista felemelte az indítótárcsát.

Az apa a kocsi mentén futott. - Vendulka! Majd drukkolunk neked! És azonnal táviratozz, mihelyt túl vagy rajta, hallod?!

- Hallom, apukám - kiáltotta a lány -, azonnal táviratozom! Amikor a vonat elhagyta a kijárati jelzőt, az utas kinyitotta az ajtót, és az erős huzatban bevezette a lányt a folyosóra. Még mindig fogta a kezét, és tökéletesen tanácstalan volt.

Az egyik fülkéből beszélgetés hangjai szűrődtek:

- Ne éljek, ha nem igaz, egyszer, még vőlegény koromban, elment inget venni nekem, de nem tudta megvenni, mert fogalma sem volt róla, hogy mekkora a nyakbőségem. Már elmenőben volt, amikor hirtelen eszébe jutott valami, és fennhangon odakiáltja a segédnek, át az egész üzleten: "Amikor fojtogatom, így tartom a kezem!" És a segéd fogja a centimétert, megméri a mutatott kerületet, s azt mondja: Negyvenes!" No és az ing, mint méltóztatnak látni, az ing olyan, mintha rám öntötték volna!

Az ajtó kicsapódott, és a fülkéből kirontott egy kopasz utas, és fuldoklott a nevetéstől:

- Megölni, az kevés! - kiabálta, és öklével a kocsi falát döngette. Mikor egy kicsit magához tért, visszament a fülkébe, ahol az előbbi hang folytatta:

- Erre én elhatároztam, ha már ő olyan örömet szerzett nekem mikulásra az inggel, én meglepem karácsonyra egy kalapocskával. Megyek hát a divatboltba, s mondom: "Azt a csinos kis kalapot szeretném a kirakatból!" Mire a divatárus: "Hányas számban parancsolja, kérem?" És én persze nem tudtam, de hirtelen nekem is eszembe jutott valami, és azt mondom: "Amikor egyszer összekaptunk, adtam a menyasszonyomnak egyet, így felülről, s a mai napig is emlékszem a fejecskéjére!" - és a divatárus addig hordta és dugta a tenyerem alá a kalapokat, míg csak azt nem mondtam, hogy "Stop, ez az!" És a fa alá tettem, és az a kalap úgy illett a menyasszonyom fejére, mint fenékre a bili.

És a fülkéből kirontott a kopasz utas, zsebkendőt nyomkodott a szájára, és nyögdécselt, és félretolta a kislányt, és egy kis ideig úgy lógott ki az ablakon, mint egy rúdon átvetett törülköző, aztán újra megdöngette öklével a kocsi falát, és kijelentette:

- Ezt a fickót kinyírni, az kevés! - és megtörülte a szemét, és visszament a fülkébe.

Az utas, aki még mindig kézen fogva tartotta a lányt, most végre döntött, s belépett a kopasz után.

- Uraim - mondta a kislány, mikor belépett -, Vendulka Krís'tová vagyok, Prágába utazom! - és maga elé nyújtva a kezét, beletapogatott a semmibe, megérintette a viccmester göndör fürtű fejét, s az bemutatkozott:

- Én pedig Emil Krása vagyok.

- Én meg Václav Kohoutek - mondta a kopasz utas. A férfi, aki idevezette a lányt, föl akarta dobni aktatáskáját a csomagtartóba, de véletlenül fejbe verte vele a kopaszt.

- A szentségit, nem tud vigyázni?!

- Pardon.

- Valakit megütöttek? - kérdezte a kislány. - Erről jut eszembe. Én szoktam a leveleket a postaládába dobni, s úgy ismerem a ládáig az utat, mint a cipőmet, hanem azok az átkozott postások múltkor két házzal közelebbre rakták át a postaládát, én pedig belevertem a sarkába a fejem, és megsebesültem. De azonmód rá is húztam kettőt arra a kaszlira a fehér botommal!

- Üljön ide az ablakhoz - tanácsolta a kopasz, s a szemét törölgette -, hadd lássa a vidéket.

A kislány kitapogatta az ülést, aztán az ablakot. Kinyújtotta a kezét, mintha azt vizsgálná, hogy nem esik-e, s elégedetten megszólalt:

- Szépen süt odakint a nap. És az utasok elcsöndesedtek.

- Az az úr az állomáson az apukája volt? - kérdezte az az utas, aki idevezette a lányt.

- Igen, az apukám - bólintott a lány. - Hanem tudják, uraim, az én apukám, az csuda egy figura! Azt mindenki megirigyelheti tőlem. Gyümölcskertészete van, és egyszer egy szállítmánnyal elgázolta a sánta Dymác'kovát, a szomszédnőnket, és bírósági tárgyalás lett a dologból. Apu ellenségei már előre örültek, hogy no, hála istennek, sittre teszik az öreg Krís'tát, vagy még a gatyája is rámegy az ügyre. Csakhogy a bíróságra az öreg Dymácková mankó nélkül futott be, apunak kezet csókolt, és megköszönte, hogy olyan pompásan gázolta el, hogy most már nem sántít. Csak az a kár, mondta, hogy az apu nem harminc évvel ezelőtt gázolta el, mert akkor biztosan férjhez ment volna.

- Nagyszerű apuka - dicsérte a göndörfürtű.

- Ugye?! - nevetett Vendulka, és tenyerét kidugta az ablakon, a vonat azonban kanyarba fordult, s a napot a fülke oldaláról átdobta a folyosó oldalára.

- Elbújt a nap - mondta a lány.

- Az utasok egymásra néztek, és bólintottak.

- De milyen a maguk apukája? - kérdezte a lány, s kezét a göndörfürtű viccmester térdére tette.

- Az én apám már tizenötödik éve nyugdíjban van, mert. neki van a legnagyobb szíve Európában - felelte a göndörfürtű. - Akkora a szíve, mint egy csöbör, és egészen a mellkasa közepébe csúszott...

- Nocsak... - hitetlenkedett a kopasz.

- Hát ez igazán gyönyörű dolog! - kiáltott fel Vendulka.

- Igen. Így aztán apámnak szerződése van a klinikával arra, hogy halála után a szíve az egyetemé lesz - folytatta a göndörfürtű. - Meg akarták venni a szívét külföldiek is, apám azonban jó hazafi, hát nemet mondott. A szerződés értelmében fürödnie sem szabad járni, tilos repülőgépre szállnia, gyorsvonattal sem utazhat...

- Én tudom, miért! - kiáltotta a lány. - Nehogy az a híres szíve szétroncsolódjon, elvesszen, igaz? - kiáltotta, és kitapogatta a göndör hajú elbeszélő kezét, s megszorította. - Egy ilyen apukát, mint a magáé, azt nem kell félteni, akárcsak az enyémet sem!

- Így van - bólintott az utas, s mintha valahogy megszépült volna. - Néha elmegyek apámmal a klinikára, ott meztelenre vetkőztetik, aztán a professzor kék meg vörös ceruzákkal telefirkálja a bőrét...

- Igen, igen! - örvendezett Vendulka. - Mert azok a piros ceruzásak az ütőerek, a kék ceruzásak pedig a visszerek, igaz?!

- Úgy van - felelte a göndörfürtű, tenyerébe zárta a lány kezét, s úgy folytatta. - Apámat akkor bevezetik a terembe, a diákok fölébe hajolnak, a professzor meg egy pálcával magyaráz apu testén, mint egy vízrajzi térképen, magyaráz és tanít, aztán a professzor rákapcsolja az egyik hallgató szívét a megafonra... csakhogy az semmi, olyan az csak, mint amikor a kisdobot verik, vagy mint amikor a szolgálattevő megy végig csizmásan a kaszárnyafolyosón, hanem amikor aztán apám szívét kapcsolják rá... -Hát akkor az olyan, mint amikor távolodik a vihar! - kiáltott fel a lány. - Olyan, mint amikor lezúdul egy szikla! Mint amikor krumplit öntenek le a pincébe, mint amikor Emil Gilels játszik, igaz?!

- Pontosan - csodálkozott a göndörfürtű, s az ujját körbehúzta a gallérjában.

- Jaj, aranyos uraim - örvendezett Vendulka -, olyan boldog vagyok, hogy itt lehetek magukkal. És hogy másnak is híres apukája van!

A vonat most az országúttal párhuzamosan robogott, az utasok kinéztek az ablakon, és egy hatalmas reklámtáblát láttak ott az országút szélén, rajta egy óriási kék szívet, melyből két forrás bugyog, alattuk pedig ezt a két szót: SZÍVBAJRA: PODE'BRADY.

- Vondrácek professzor úr már nagyon türelmetlen -mondta a göndörfürtű -, alig várja, hogy kibányászhassa szikéjével azt a különleges szívet.

- Azt elhiszem! - nevetett a lány. - No lám, egy híres cseh szívvel megint több lesz!

- A maga apukájával azért senki sem ér fel -jegyezte meg a kopasz, s felnyúlt a poggyásztartóba az aktatáskájáért.

- Igaza van, csakhogy tudja, az én apukámat, azt látni kell. Aranyos uraim, hogy az milyen gyönyörűen táncol! - csapta össze a kezét Vendulka. - Búcsúkor majd szétrúgjuk a falakat, s az egész terem minket bámul. És aztán apu szólót játszat magának. Hanem, mi történt egyszer! Akkor én még kicsi voltam, apu pedig kiadta a parancsot: a "Piros- fehéret", mert ő annak a dallamára "Zöld-fehéret" énekel, mivel a mi futballistáinknak zöld dresszük van és zöld zászlójuk, ugyanolyan, mint a Sláviának, csak zöldben. És jött a csendőr, és azt mondja: "A Piros-fehéret pedig nem fogják játszani!" Apu erre előrántott egy százast, odaadta a karmesternek, és azt mondja: "A Piros-fehéret pedig játszani fogják!" Mire a csendőr: "A Piros-fehéret pedig nem fogják játszani!" - és így licitáltak egy darabig, mint a ferbliben a harmadik menetben, amit aztán apu azzal fejezett be, hogy "A Piros-fehéret pedig játszani fogják" - és durr!! bele egyet a csendőr orrába! Hogy tudják, aranyos uraim, az a csendőr addig az orrbaverésig borzasztó csúf volt, mert az orra el volt ferdülve jobbra. Hogy az hogy vérzett! És apu aztán eltáncolta a "Piros-fehéret", és azt énekelte rá, hogy "Zöld-fehér", és nekem, nekem ez borzasztóan tetszett, és a szomszédok már előre örültek, hogy no, az öreg Krís'ta rnost aztán alaposan elintézte magát! Csakhogy négy hónap múlva, amikor a tárgyalás volt, beállított hozzá egy gyönyörű csendőr, s kijelentette, hogy az orrbaverést ő maga kívánta, tulajdonképpen meg is rendelte, és megköszönte apunak, mert elhajlította vele az orrát balra, vagyis így az orra pontosan az arca közepére került, és egy gazdag földbirtokoslány beleszeretett a csendőrbe, és esküvő is lett a dologból. Apu a mai napig is attól a csendőrtől minden búcsúkor egy szakajtó kalácsot, télen pedig disznótoros kóstolót kap köszönőlevél helyett! - kiáltotta Vendulka elragadtatottan.

- Ki hinné?! -dünnyögte a kopasz utas. - Egy orrbaverés, amely családi boldogságot alapoz meg. - És felvette a kabátját.

- És a maga apukája mit csinál? - kérdezte Vendulka.

- Kislány, ő már nincs az élők sorában - felelte a kopasz -, de az egy olyan aranyos apuka volt, hogy csak most látom, milyen aranyos ernber volt, rnost, amikor már nincs az élők sorában... Örökösen éjszakai műszakba járt... Reggel megnyikordult az ajtócska, anyám forró vizet öntött a dézsába, apu az udvaron letette a hazavalót...

- Mi az a hazavaló? - kérdezte a lány.

- Az egy jókora széndarab volt, amit a bányászok hazahordtak, a kabátjukba belülre ugyanis egy nagy zseb volt varrva... és aztán apu belépett, levetkőzött, anyu egy csésze kávét állított a hokedlire, apu megmosdott, aztán leült, egy karéj kenyeret eszegetett, egy- egy korty kávéval segítve le, közben pedig levetette a cipőjét, s felhúzott egy szép félcipőt, felöltözött... és mindig úgy csinálta, olyan pontosan, hogy mire fejébe nyomta a sapkát, végzett éppen a kávéval is, és aztán ment kártyázni a barátaival a Kék csillagba, én pedig délben elvittem neki az ebédet, apu meg jóllakott, s aztán továbbjátszott. Négykor hazajött, lefeküdt a padlóra, hogy kiegyenesítse a csontjait, ahogy mondani szokta. És amikor kialudta rnagát, elment megint a műszakba. Csakhogy egyszer anyám beöntötte a dézsába a forró vizet...

A vonat lassított, és a kopasz útitárs kezet nyújtott Vendulkának:

- Kislány, sok szerencsét az életben, nekem azonban már le kell szállnom - és kiment a folyosóra.

A vonat megállt. Vendulka kitapogatta a fémfogantyút az ablakkereten, leeresztette az ablakot, és kikiáltott a vidéki állomás peronjára:

- Aranyos uram, fejezze be a történetet, kérem, drága uram!

A kopasz utas megállt az ablak alatt, s folytatta:

- Szóval, anyám beöntötte a dézsába a forró vizet, apám azonban nem jött. Amikor a víz már ki is hűlt, elindult megnézni, hol lehet apám? És ahogy kinyitja az ajtót, a szobába begurul apám pipája...

Avonat elindult, és a kopasz utas a kocsi mentén ügetett, és magyarázott:

- És anyáím felvette a pipát, és sírva fakadt, magára kapta a gyapjúkendőt, és rohant az aknához... apámra rázuhant egy kő... a barátai eljöttek, hogy megmondják... de nem volt bátorságuk hozzá... hát csak a pipáját támasztották oda az ajtóhoz, és elinaltak... Hanem, kislány, tudod-e, hogy én sohasem láttam aludni az édesanyámat? Amikor felébredtem, ő már fenn volt... amikor elaludtam, még javítgatott valaimit... csak később láttam aludni őt... akkor... - kiabálta a kopasz utas, és megállt, és lihegett. Vendulka lekiáltott:

- Drága uram, bocsássa meg nekem, bocsássa meg nekem, hogy még él az apukám; bocsássa meg, bocsássa meg! De a vonat kanyarba fordult, és átvitte a napot a folyosó ablakából a fülke ablakába.

Kisvártatva az az utas, aki idevezette a lányt, megszólalt:

- Az én apám tímár volt, és olyan betegségben szenvedett, amit akkoriban "aggkori gangrénának" neveztek. Évről évre le kellett vágni égy darabot a lábából, úgyhogy tolókocsiban közlekedett. Rózsatermesztéssel szórakozott és a rózsák a tímárműhely fala mentén sorakoztak, marsalkának hívták őket, és sárgák voltak. Apám számon tartott minden szálat, csak ő vághatott belőlük, és csak a templomnak vagy a kisasszonykáknak. Hanem, amikor aztán a műhelyünk falán keresztül egy utcát nyitottak, hát kiásták azokat a rózsákat is, s apám erre rá is mehetett volna. De talált magának más szórakozást. Kijárt a halálkanyarba, és irányította a forgalmat. Először csak kézzel, később már egy kis zászlócskával. És reggeltől estig, ha esett, ha fújt. A tolókocsi támlájára kellett szerelnem egy esernyőt. Így ment ez kerek nyolc évig. Amikor meghalt, százszámra álltak teherautók a temetőnél, és az a hely a halálkanyarban ilyen magasan volt csokrokkal borítva!

- Milyen magasan? - kérdezte Vendulka.

- Így - felelte az utas, és felemelte a lány kezét. Aztán még ezt mondta: - Amikor később a kanyarban újra egymást követték a balesetek, felállítottak oda két nagy tükröt...

- Istenem, de hiszen akkor magának szintén híres apukája van! - kiáltott fel a lány. - Olyan apukája, aki tükörré változott!

És az utasok egymásra néztek, aztán az ablakhoz fordultak, és a vonat éppen egy kisvárosba futott be, és az egyik utcasarkon két kerek tükör lógott, mint egy óriási cvikker és azok a tükrök betekinthetővé tették az útkereszteződést.

A fülkére a titokzatosság hangulata telepedett.

- A maga apukája, ott az állomáson, valahogy olyan sovány volt... - szólt, s köhintett az az utas, aki idevezette a lányt.

- Hát igen - felelte az -, de ha látta volna egy évvel ezelőtt! Olyan volt, mint egy ház! Csakhogy szívtágulása volt, meg tönkrement a mája, gyomra, veséje. Anyuka azt mondogatta, hogy mindez a rendszertelen élet következménye. A doktor pedig diétát írt elő, csakhogy apu ahhoz gyöngének bizonyult, mivel szeret papizni. Aztán egy füvesasszony azt tanácsolta, hogy ha nincs erős akarata a koplaláshoz, akkor egyedül az segít, ha valami rettenetesen sértőt mond a rendőrségről. És ez mentette meg! Aput elkapták, a jegyzőkönyvbe bediktálták azokat a sértéseket, ő pedig aláírta. És kapott egy fél évet, és az ellenségei örvendeztek: "No, hála istennek, az a csibész Krísta most már nem fog bosszantani minket." Csakhogy apu egy fél év múlva olyan soványan tért haza, mint egy éhenkórász diák, és tüstént egy nagy "sajtófogadást" rendezett a Koszorúban, mindannyiukat megvendégelte, és így nyilatkozott: "Ti tökkelütöttek, egy jófajta börtön felülmúlja a világ minden fürdőjét! Tessék, ráadásul még kétezer koronát is hoztam haza! És olyan egészséges vagyok, mint a makk!" És apu megfogta elöl a zakóját, és úgy csinált, mintha szellőzködne, és a dagadt szornszédok kénytelenek voltak elismerni; hogy az öreg Krís'tával senki sem veheti fel a versenyt... Hanem, aranyos uraim, ha nem sértem meg önöket, meghívom magukat, jöjjenek el hozzánk, föl Hradc'anyba, minden csütörtökön táncesténk van ott, jöjjenek el, pörgessenek meg egyszer! De csak mához két hónapra, jó?

- Táncolni? - ijedt meg a göndörfürtű.

- Táncolni, mivel én már nagykorú vagyok! És a doktor úr azt mondta, hogy amikor betöltöm a tizenhatodik évemet, rnegcsinálja a műtétet. És ez a műtét ezen a héten lesz! És akkor majd látni fogom már én is ezt a gyönyörü világot. Látni fogom az embereket, a tárgyakat, a vidéket és a munkámat. Vajon hogy fognak tetszeni nekem azok a kosarak, amelyeket fonok? Aranyos uraim, a világ gyönyörű lehet!

- Gondolja? - fintorgott az a férfi, aki idevezette a lányt.

- Azt meghiszem! Szépnek kell lennie - kiáltott fel Vendulka -, szépnek, mert ott az intézetben dolgozik velem egy Ludvík nevű fiú. No és ez a fiú, amikor hozzánk került, olyan boldogtalanul szerelmes volt, hogy addig-addig reszelt tintaceruzabelet a szemébe, amíg a doktor egyszer azt nem mondta neki, ide figyelj, még egy ilyen eset, és többé nem látod ezt a gyönyörű világot. De Ludvík azt mondta hogy ettől a szép világtól ő már nem akar semmit. És újra tintaceruza-reszeléket szórt a szemébe. Most kosarakat fon velem, de olyan rettenetes honvágy kínozza a világ után, hogy vonít tőle, mint a bódéjához kötött kutya... Ó, a világnak bizony olyan gyönyörűnek kell lennie, mint a maga apukájának a szíve, az a csöbör nagyságú szív. A világnak olyan gyönyörűnek kell lennie, mint az ön apukája, aki két kerek tükörré változott a halálkanyarban. Aranyos uraim, két hónap múlva én látni fogok, jöjjenek el, táncoljanak majd velem egyet ennek örömére!

Felcsapódott az ajtó.

- A menetjegyeket kérem - mondta a fiatal kalauznő, és nagyot ásított unalmában.

 

Hosszú Ferenc fordítása