Péntek esti előadónk:
Dr. Janka Ferenc görög katolikus parókus, főiskolai docens
előadásának címe: "Jézus Krisztus, Dávid fia, könyörülj rajtam!"
Rettenetesen érdekes előadáson vehettünk részt. A Bibliában megjelenő vakok (vakság - látás - nem látás - lelki vakság) és Jézus történetei mellett a képzőművészet számos alkotása színesítette az elhangzottakat. Volt szó irodalomról is, elhangzottak versek, idézetek.
A beszélgetés 2. felében pedig a fiúk sok-sok kérdésére kaphattunk választ.
Pilinszky János
A távcsőben lovasroham.
Porzók, bibék a nagyitó alatt,
De a szememben sárga arc
és zuhanás a fölpolcozott ágyon,
mivel embernek lenni annyi, mint
poklokra csavart pupillával nézni.
Porzók, bibék a nagyitó alatt,
De a szememben sárga arc
és zuhanás a fölpolcozott ágyon,
mivel embernek lenni annyi, mint
poklokra csavart pupillával nézni.
Raffaello: Krisztus színeváltozása (1519-'20)
A GYÉMÁNTSZEMŰ
Az utas éppen feltette a lábát a kocsi lépcsőjére, amikor valaki megfogta a
vállát. Megfordult; a peronon egy idősebb férfi állt. - Uram, Prágába utazik? -
kérdezte. - Prágába - felelte az utas. - Akkor megkérném, vigye magával
Vendulkát, a kislányomat. A prágai állomáson már várni fogják - mondta az apa, s
egy körülbelül tizenhat éves kislány kezét nyomta az utas kezébe.
És a forgalmista már fütyült is, a kalauznő felsegítette a kislányt a kocsi
nyitott előterébe, aztán jelt adott, hogy a szerelvény indulásra készen áll. A
forgalmista felemelte az indítótárcsát.
Az apa a kocsi mentén futott. - Vendulka! Majd drukkolunk neked! És azonnal
táviratozz, mihelyt túl vagy rajta, hallod?!
- Hallom, apukám - kiáltotta a lány -, azonnal táviratozom! Amikor a vonat
elhagyta a kijárati jelzőt, az utas kinyitotta az ajtót, és az erős huzatban
bevezette a lányt a folyosóra. Még mindig fogta a kezét, és tökéletesen
tanácstalan volt.
Az egyik fülkéből beszélgetés hangjai szűrődtek:
- Ne éljek, ha nem igaz, egyszer, még vőlegény koromban, elment inget venni
nekem, de nem tudta megvenni, mert fogalma sem volt róla, hogy mekkora a
nyakbőségem. Már elmenőben volt, amikor hirtelen eszébe jutott valami, és
fennhangon odakiáltja a segédnek, át az egész üzleten: "Amikor fojtogatom, így
tartom a kezem!" És a segéd fogja a centimétert, megméri a mutatott kerületet, s
azt mondja: Negyvenes!" No és az ing, mint méltóztatnak látni, az ing olyan,
mintha rám öntötték volna!
Az ajtó kicsapódott, és a fülkéből kirontott egy kopasz utas, és fuldoklott a
nevetéstől:
- Megölni, az kevés! - kiabálta, és öklével a kocsi falát döngette. Mikor egy
kicsit magához tért, visszament a fülkébe, ahol az előbbi hang folytatta:
- Erre én elhatároztam, ha már ő olyan örömet szerzett nekem mikulásra az
inggel, én meglepem karácsonyra egy kalapocskával. Megyek hát a divatboltba, s
mondom: "Azt a csinos kis kalapot szeretném a kirakatból!" Mire a divatárus:
"Hányas számban parancsolja, kérem?" És én persze nem tudtam, de hirtelen nekem
is eszembe jutott valami, és azt mondom: "Amikor egyszer összekaptunk, adtam a
menyasszonyomnak egyet, így felülről, s a mai napig is emlékszem a
fejecskéjére!" - és a divatárus addig hordta és dugta a tenyerem alá a
kalapokat, míg csak azt nem mondtam, hogy "Stop, ez az!" És a fa alá tettem, és
az a kalap úgy illett a menyasszonyom fejére, mint fenékre a bili.
És a fülkéből kirontott a kopasz utas, zsebkendőt nyomkodott a szájára, és
nyögdécselt, és félretolta a kislányt, és egy kis ideig úgy lógott ki az
ablakon, mint egy rúdon átvetett törülköző, aztán újra megdöngette öklével a
kocsi falát, és kijelentette:
- Ezt a fickót kinyírni, az kevés! - és megtörülte a szemét, és visszament a
fülkébe.
Az utas, aki még mindig kézen fogva tartotta a lányt, most végre döntött, s
belépett a kopasz után.
- Uraim - mondta a kislány, mikor belépett -, Vendulka Krís'tová vagyok, Prágába
utazom! - és maga elé nyújtva a kezét, beletapogatott a semmibe, megérintette a
viccmester göndör fürtű fejét, s az bemutatkozott:
- Én pedig Emil Krása vagyok.
- Én meg Václav Kohoutek - mondta a kopasz utas. A férfi, aki idevezette a
lányt, föl akarta dobni aktatáskáját a csomagtartóba, de véletlenül fejbe verte
vele a kopaszt.
- A szentségit, nem tud vigyázni?!
- Pardon.
- Valakit megütöttek? - kérdezte a kislány. - Erről jut eszembe. Én szoktam a
leveleket a postaládába dobni, s úgy ismerem a ládáig az utat, mint a cipőmet,
hanem azok az átkozott postások múltkor két házzal közelebbre rakták át a
postaládát, én pedig belevertem a sarkába a fejem, és megsebesültem. De azonmód
rá is húztam kettőt arra a kaszlira a fehér botommal!
- Üljön ide az ablakhoz - tanácsolta a kopasz, s a szemét törölgette -, hadd
lássa a vidéket.
A kislány kitapogatta az ülést, aztán az ablakot. Kinyújtotta a kezét, mintha
azt vizsgálná, hogy nem esik-e, s elégedetten megszólalt:
- Szépen süt odakint a nap. És az utasok elcsöndesedtek.
- Az az úr az állomáson az apukája volt? - kérdezte az az utas, aki idevezette a
lányt.
- Igen, az apukám - bólintott a lány. - Hanem tudják, uraim, az én apukám, az
csuda egy figura! Azt mindenki megirigyelheti tőlem. Gyümölcskertészete van, és
egyszer egy szállítmánnyal elgázolta a sánta Dymác'kovát, a szomszédnőnket, és
bírósági tárgyalás lett a dologból. Apu ellenségei már előre örültek, hogy no,
hála istennek, sittre teszik az öreg Krís'tát, vagy még a gatyája is rámegy az
ügyre. Csakhogy a bíróságra az öreg Dymácková mankó nélkül futott be, apunak
kezet csókolt, és megköszönte, hogy olyan pompásan gázolta el, hogy most már nem
sántít. Csak az a kár, mondta, hogy az apu nem harminc évvel ezelőtt gázolta el,
mert akkor biztosan férjhez ment volna.
- Nagyszerű apuka - dicsérte a göndörfürtű.
- Ugye?! - nevetett Vendulka, és tenyerét kidugta az ablakon, a vonat azonban
kanyarba fordult, s a napot a fülke oldaláról átdobta a folyosó oldalára.
- Elbújt a nap - mondta a lány.
- Az utasok egymásra néztek, és bólintottak.
- De milyen a maguk apukája? - kérdezte a lány, s kezét a göndörfürtű viccmester
térdére tette.
- Az én apám már tizenötödik éve nyugdíjban van, mert. neki van a legnagyobb
szíve Európában - felelte a göndörfürtű. - Akkora a szíve, mint egy csöbör, és
egészen a mellkasa közepébe csúszott...
- Nocsak... - hitetlenkedett a kopasz.
- Hát ez igazán gyönyörű dolog! - kiáltott fel Vendulka.
- Igen. Így aztán apámnak szerződése van a klinikával arra, hogy halála után a
szíve az egyetemé lesz - folytatta a göndörfürtű. - Meg akarták venni a szívét
külföldiek is, apám azonban jó hazafi, hát nemet mondott. A szerződés értelmében
fürödnie sem szabad járni, tilos repülőgépre szállnia, gyorsvonattal sem
utazhat...
- Én tudom, miért! - kiáltotta a lány. - Nehogy az a híres szíve
szétroncsolódjon, elvesszen, igaz? - kiáltotta, és kitapogatta a göndör hajú
elbeszélő kezét, s megszorította. - Egy ilyen apukát, mint a magáé, azt nem kell
félteni, akárcsak az enyémet sem!
- Így van - bólintott az utas, s mintha valahogy megszépült volna. - Néha
elmegyek apámmal a klinikára, ott meztelenre vetkőztetik, aztán a professzor kék
meg vörös ceruzákkal telefirkálja a bőrét...
- Igen, igen! - örvendezett Vendulka. - Mert azok a piros ceruzásak az ütőerek,
a kék ceruzásak pedig a visszerek, igaz?!
- Úgy van - felelte a göndörfürtű, tenyerébe zárta a lány kezét, s úgy
folytatta. - Apámat akkor bevezetik a terembe, a diákok fölébe hajolnak, a
professzor meg egy pálcával magyaráz apu testén, mint egy vízrajzi térképen,
magyaráz és tanít, aztán a professzor rákapcsolja az egyik hallgató szívét a
megafonra... csakhogy az semmi, olyan az csak, mint amikor a kisdobot verik,
vagy mint amikor a szolgálattevő megy végig csizmásan a kaszárnyafolyosón, hanem
amikor aztán apám szívét kapcsolják rá... -Hát akkor az olyan, mint amikor
távolodik a vihar! - kiáltott fel a lány. - Olyan, mint amikor lezúdul egy
szikla! Mint amikor krumplit öntenek le a pincébe, mint amikor Emil Gilels
játszik, igaz?!
- Pontosan - csodálkozott a göndörfürtű, s az ujját körbehúzta a gallérjában.
- Jaj, aranyos uraim - örvendezett Vendulka -, olyan boldog vagyok, hogy itt
lehetek magukkal. És hogy másnak is híres apukája van!
A vonat most az országúttal párhuzamosan robogott, az utasok kinéztek az
ablakon, és egy hatalmas reklámtáblát láttak ott az országút szélén, rajta egy
óriási kék szívet, melyből két forrás bugyog, alattuk pedig ezt a két szót:
SZÍVBAJRA: PODE'BRADY.
- Vondrácek professzor úr már nagyon türelmetlen -mondta a göndörfürtű -, alig
várja, hogy kibányászhassa szikéjével azt a különleges szívet.
- Azt elhiszem! - nevetett a lány. - No lám, egy híres cseh szívvel megint több
lesz!
- A maga apukájával azért senki sem ér fel -jegyezte meg a kopasz, s felnyúlt a
poggyásztartóba az aktatáskájáért.
- Igaza van, csakhogy tudja, az én apukámat, azt látni kell. Aranyos uraim, hogy
az milyen gyönyörűen táncol! - csapta össze a kezét Vendulka. - Búcsúkor majd
szétrúgjuk a falakat, s az egész terem minket bámul. És aztán apu szólót játszat
magának. Hanem, mi történt egyszer! Akkor én még kicsi voltam, apu pedig kiadta
a parancsot: a "Piros- fehéret", mert ő annak a dallamára "Zöld-fehéret" énekel,
mivel a mi futballistáinknak zöld dresszük van és zöld zászlójuk, ugyanolyan,
mint a Sláviának, csak zöldben. És jött a csendőr, és azt mondja: "A
Piros-fehéret pedig nem fogják játszani!" Apu erre előrántott egy százast,
odaadta a karmesternek, és azt mondja: "A Piros-fehéret pedig játszani fogják!"
Mire a csendőr: "A Piros-fehéret pedig nem fogják játszani!" - és így licitáltak
egy darabig, mint a ferbliben a harmadik menetben, amit aztán apu azzal fejezett
be, hogy "A Piros-fehéret pedig játszani fogják" - és durr!! bele egyet a
csendőr orrába! Hogy tudják, aranyos uraim, az a csendőr addig az orrbaverésig
borzasztó csúf volt, mert az orra el volt ferdülve jobbra. Hogy az hogy vérzett!
És apu aztán eltáncolta a "Piros-fehéret", és azt énekelte rá, hogy
"Zöld-fehér", és nekem, nekem ez borzasztóan tetszett, és a szomszédok már előre
örültek, hogy no, az öreg Krís'ta rnost aztán alaposan elintézte magát! Csakhogy
négy hónap múlva, amikor a tárgyalás volt, beállított hozzá egy gyönyörű
csendőr, s kijelentette, hogy az orrbaverést ő maga kívánta, tulajdonképpen meg
is rendelte, és megköszönte apunak, mert elhajlította vele az orrát balra,
vagyis így az orra pontosan az arca közepére került, és egy gazdag
földbirtokoslány beleszeretett a csendőrbe, és esküvő is lett a dologból. Apu a
mai napig is attól a csendőrtől minden búcsúkor egy szakajtó kalácsot, télen
pedig disznótoros kóstolót kap köszönőlevél helyett! - kiáltotta Vendulka
elragadtatottan.
- Ki hinné?! -dünnyögte a kopasz utas. - Egy orrbaverés, amely családi
boldogságot alapoz meg. - És felvette a kabátját.
- És a maga apukája mit csinál? - kérdezte Vendulka.
- Kislány, ő már nincs az élők sorában - felelte a kopasz -, de az egy olyan
aranyos apuka volt, hogy csak most látom, milyen aranyos ernber volt, rnost,
amikor már nincs az élők sorában... Örökösen éjszakai műszakba járt... Reggel
megnyikordult az ajtócska, anyám forró vizet öntött a dézsába, apu az udvaron
letette a hazavalót...
- Mi az a hazavaló? - kérdezte a lány.
- Az egy jókora széndarab volt, amit a bányászok hazahordtak, a kabátjukba
belülre ugyanis egy nagy zseb volt varrva... és aztán apu belépett, levetkőzött,
anyu egy csésze kávét állított a hokedlire, apu megmosdott, aztán leült, egy
karéj kenyeret eszegetett, egy- egy korty kávéval segítve le, közben pedig
levetette a cipőjét, s felhúzott egy szép félcipőt, felöltözött... és mindig úgy
csinálta, olyan pontosan, hogy mire fejébe nyomta a sapkát, végzett éppen a
kávéval is, és aztán ment kártyázni a barátaival a Kék csillagba, én pedig
délben elvittem neki az ebédet, apu meg jóllakott, s aztán továbbjátszott.
Négykor hazajött, lefeküdt a padlóra, hogy kiegyenesítse a csontjait, ahogy
mondani szokta. És amikor kialudta rnagát, elment megint a műszakba. Csakhogy
egyszer anyám beöntötte a dézsába a forró vizet...
A vonat lassított, és a kopasz útitárs kezet nyújtott Vendulkának:
- Kislány, sok szerencsét az életben, nekem azonban már le kell szállnom - és
kiment a folyosóra.
A vonat megállt. Vendulka kitapogatta a fémfogantyút az ablakkereten,
leeresztette az ablakot, és kikiáltott a vidéki állomás peronjára:
- Aranyos uram, fejezze be a történetet, kérem, drága uram!
A kopasz utas megállt az ablak alatt, s folytatta:
- Szóval, anyám beöntötte a dézsába a forró vizet, apám azonban nem jött. Amikor
a víz már ki is hűlt, elindult megnézni, hol lehet apám? És ahogy kinyitja az
ajtót, a szobába begurul apám pipája...
Avonat elindult, és a kopasz utas a kocsi mentén ügetett, és magyarázott:
- És anyáím felvette a pipát, és sírva fakadt, magára kapta a gyapjúkendőt, és
rohant az aknához... apámra rázuhant egy kő... a barátai eljöttek, hogy
megmondják... de nem volt bátorságuk hozzá... hát csak a pipáját támasztották
oda az ajtóhoz, és elinaltak... Hanem, kislány, tudod-e, hogy én sohasem láttam
aludni az édesanyámat? Amikor felébredtem, ő már fenn volt... amikor elaludtam,
még javítgatott valaimit... csak később láttam aludni őt... akkor... - kiabálta
a kopasz utas, és megállt, és lihegett. Vendulka lekiáltott:
- Drága uram, bocsássa meg nekem, bocsássa meg nekem, hogy még él az apukám;
bocsássa meg, bocsássa meg! De a vonat kanyarba fordult, és átvitte a napot a
folyosó ablakából a fülke ablakába.
Kisvártatva az az utas, aki idevezette a lányt, megszólalt:
- Az én apám tímár volt, és olyan betegségben szenvedett, amit akkoriban
"aggkori gangrénának" neveztek. Évről évre le kellett vágni égy darabot a
lábából, úgyhogy tolókocsiban közlekedett. Rózsatermesztéssel szórakozott és a
rózsák a tímárműhely fala mentén sorakoztak, marsalkának hívták őket, és sárgák
voltak. Apám számon tartott minden szálat, csak ő vághatott belőlük, és csak a
templomnak vagy a kisasszonykáknak. Hanem, amikor aztán a műhelyünk falán
keresztül egy utcát nyitottak, hát kiásták azokat a rózsákat is, s apám erre rá
is mehetett volna. De talált magának más szórakozást. Kijárt a halálkanyarba, és
irányította a forgalmat. Először csak kézzel, később már egy kis zászlócskával.
És reggeltől estig, ha esett, ha fújt. A tolókocsi támlájára kellett szerelnem
egy esernyőt. Így ment ez kerek nyolc évig. Amikor meghalt, százszámra álltak
teherautók a temetőnél, és az a hely a halálkanyarban ilyen magasan volt
csokrokkal borítva!
- Milyen magasan? - kérdezte Vendulka.
- Így - felelte az utas, és felemelte a lány kezét. Aztán még ezt mondta: -
Amikor később a kanyarban újra egymást követték a balesetek, felállítottak oda
két nagy tükröt...
- Istenem, de hiszen akkor magának szintén híres apukája van! - kiáltott fel a
lány. - Olyan apukája, aki tükörré változott!
És az utasok egymásra néztek, aztán az ablakhoz fordultak, és a vonat éppen egy
kisvárosba futott be, és az egyik utcasarkon két kerek tükör lógott, mint egy
óriási cvikker és azok a tükrök betekinthetővé tették az útkereszteződést.
A fülkére a titokzatosság hangulata telepedett.
- A maga apukája, ott az állomáson, valahogy olyan sovány volt... - szólt, s
köhintett az az utas, aki idevezette a lányt.
- Hát igen - felelte az -, de ha látta volna egy évvel ezelőtt! Olyan volt, mint
egy ház! Csakhogy szívtágulása volt, meg tönkrement a mája, gyomra, veséje.
Anyuka azt mondogatta, hogy mindez a rendszertelen élet következménye. A doktor
pedig diétát írt elő, csakhogy apu ahhoz gyöngének bizonyult, mivel szeret
papizni. Aztán egy füvesasszony azt tanácsolta, hogy ha nincs erős akarata a
koplaláshoz, akkor egyedül az segít, ha valami rettenetesen sértőt mond a
rendőrségről. És ez mentette meg! Aput elkapták, a jegyzőkönyvbe bediktálták
azokat a sértéseket, ő pedig aláírta. És kapott egy fél évet, és az ellenségei
örvendeztek: "No, hála istennek, az a csibész Krísta most már nem fog
bosszantani minket." Csakhogy apu egy fél év múlva olyan soványan tért haza,
mint egy éhenkórász diák, és tüstént egy nagy "sajtófogadást" rendezett a
Koszorúban, mindannyiukat megvendégelte, és így nyilatkozott: "Ti tökkelütöttek,
egy jófajta börtön felülmúlja a világ minden fürdőjét! Tessék, ráadásul még
kétezer koronát is hoztam haza! És olyan egészséges vagyok, mint a makk!" És apu
megfogta elöl a zakóját, és úgy csinált, mintha szellőzködne, és a dagadt
szornszédok kénytelenek voltak elismerni; hogy az öreg Krís'tával senki sem
veheti fel a versenyt... Hanem, aranyos uraim, ha nem sértem meg önöket,
meghívom magukat, jöjjenek el hozzánk, föl Hradc'anyba, minden csütörtökön
táncesténk van ott, jöjjenek el, pörgessenek meg egyszer! De csak mához két
hónapra, jó?
- Táncolni? - ijedt meg a göndörfürtű.
- Táncolni, mivel én már nagykorú vagyok! És a doktor úr azt mondta, hogy amikor
betöltöm a tizenhatodik évemet, rnegcsinálja a műtétet. És ez a műtét ezen a
héten lesz! És akkor majd látni fogom már én is ezt a gyönyörü világot. Látni
fogom az embereket, a tárgyakat, a vidéket és a munkámat. Vajon hogy fognak
tetszeni nekem azok a kosarak, amelyeket fonok? Aranyos uraim, a világ gyönyörű
lehet!
- Gondolja? - fintorgott az a férfi, aki idevezette a lányt.
- Azt meghiszem! Szépnek kell lennie - kiáltott fel Vendulka -, szépnek, mert
ott az intézetben dolgozik velem egy Ludvík nevű fiú. No és ez a fiú, amikor
hozzánk került, olyan boldogtalanul szerelmes volt, hogy addig-addig reszelt
tintaceruzabelet a szemébe, amíg a doktor egyszer azt nem mondta neki, ide
figyelj, még egy ilyen eset, és többé nem látod ezt a gyönyörű világot. De
Ludvík azt mondta hogy ettől a szép világtól ő már nem akar semmit. És újra
tintaceruza-reszeléket szórt a szemébe. Most kosarakat fon velem, de olyan
rettenetes honvágy kínozza a világ után, hogy vonít tőle, mint a bódéjához
kötött kutya... Ó, a világnak bizony olyan gyönyörűnek kell lennie, mint a maga
apukájának a szíve, az a csöbör nagyságú szív. A világnak olyan gyönyörűnek kell
lennie, mint az ön apukája, aki két kerek tükörré változott a halálkanyarban.
Aranyos uraim, két hónap múlva én látni fogok, jöjjenek el, táncoljanak majd
velem egyet ennek örömére!
Felcsapódott az ajtó.
- A menetjegyeket kérem - mondta a fiatal kalauznő, és nagyot ásított unalmában.
Hosszú Ferenc fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése